2009. március 19., csütörtök
Amikor valóra válnak a jóslatok
2009. március 16., hétfő
Amália mesék
Amália mesék
Míg azonban Andersen meséi végtelenül szomorúak, addig Boldizsár Ildikó meséi telve vannak élet- és természetszeretettel. Gyermekien egyszerűek és tiszták.
Megismerhetjük belőlük Amáliát a szépséges szép boszorkányt, aki megtanít minket arra, hányféleképpen esik az eső és milyen örömet okozhat, ha nem bosszankodunk azon, hogy ha esik az eső vizesek leszünk, hanem együtt játszunk az esővel és örülünk az életnek.
Megtudhatjuk belőle, hogy még a boszorkányok szerelme is maradhat viszonzatlan és fájdalmas, hogyan lehet mégis örülni a játékos esőnek, a mosolygós napocskának...hogyan győzhetjük le félelmeinket a mese segítségével.
Szerepeljen itt egyetlen mese a könyvből:
Akkoriban még nem voltak csillagok, a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgősnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról, sem a folyókról és tengerekről, amelyeknek ők fodrozták a vizeit. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet. Éjfélkor, amikor a legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkor már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be az ég másik felét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban a másik oldalon útjára indult a Nap.
A Nap pedig sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni a hidegét, sietett fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőkről, a földekről, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat ő sem látta soha, eszébe sem jutott, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott.
Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltották egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott. Ezen az éjszakán a Hold megállt az égen, s elhatározta, hogy nem mozdul el onnan, míg el nem jön hozzá a Nap.
Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait.
A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.
A Nap a szokásos időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, alig tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni.
A Hold szilárdan állt a helyén, az ég legmagasán, és akkor sem mozdult, amikor már elviselhetetlen hőség vette őt körül.
Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelségétől a Hold kibillent egyensúlyából, és sebesen zuhanni kezdett feléje, húzta magához a Nap ereje.
A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródott az égen sok ezer apró, fényes darab.
Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznának, egyikük biztosan elpusztul.
Csak Amália tudja, mit álmából fölébredve megtudott, s amit rajta kívül nem is sejt senki más. Hogy ez volt a legszebb szerelem eddig a világon, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.
Lilith, Ádám első felesége
Lilith, Ádám első felesége?
Isten a fekete hajú szépség száműzését követően megteremtette Ádám oldalbordájából Évát, az Ádámhoz hasonló földi nőt.
Az égben kilenc angyali kar van,
Johanna pápanő
Legenda vagy valóság, hogy 855-857-ig VIII János pápa néven a nő ült a pápai székben...
Johanna, a nőpápa Nő a pápai trónon
(Kazanlar tarot)
A római katolikus egyház élén álló középkori pápák többnyire igencsak távolt álltak a szent ember eszményétől. A hiszékeny emberek pedig bármilyen botrányos mesét hajlandók voltak elhinni róluk.
A tömegeket pánik keríti hatalmába. Vajon az alig fél évszázaddal ezelőtt császárrá koronázott Nagy Károly uralkodása váltotta ki a világvégét? Vagy talán Mohamed a rettegett Antikrisztus előfutára lett volna, és fanatikus követőinek szemmel láthatóan feltartóztathatatlan Nyugatra irányuló terjeszkedése a keresztény világ végét jelenti?
Tömegek vonulnak az utcára, hogy megéljenezzék, amint a Szent Péter-bazilikából a lateráni palotában levő rezidenciája felé tart egy menet élén, a Tiberis túlsó partján. Amint azonban a menet bekanyarodik a Colosseum és a Szent Kelemen-templom között húzódó keskeny sikátorba, a Szentatya megbotlik és összeesik. A döbbent bámészkodók szeme elé tárul, hogy János pápa: vajúdó asszony. A pápa perceken belül megszüli csecsemőjét az ájtatos tömeg pedig bőszült csőcselékké változik. A dühöngő nézők megragadják a szerencsétlen nőt és újszülött gyermekét, a város kapuin túlra vonszolják őket, és halálra kövezik mindkettőjüket.
Így hangzik az Európa-szerte már az 1200-as évek vége óta számtalanszor elbeszélt történet, amit széles körben elhittek századokon át.
Mindent a szerelem kedvéért
A Rajna melletti Mainzban élő angol hittérítőnek a IX. század elején, 818 körül kislánya született, aki a Johanna nevet kapta - így szól a mese. Szépségével és értelmével már gyermekként kitűnik. 12 éves korában beleszeret egy szerzetesbe, elhagyta a szülői házat, fiú külsőt öltött, és belépett novíciusnak a kolostorba, csak, hogy kedvesével lehessen.
Angliai János- így nevezte magát - napjai imával és könyvtárban tanulással teltek; éjszakáit pedig a szerelemnek szentelte.
Nem sok idő múltán fény derült a csalásra, és a párnak szöknie kellett. Dél-Európa felé menekültek az egyházi büntetés elől, a Szentföldre tartó zarándoknak adták ki magukat. Athénban Johanna társa eltűnt, de Ő továbbment Rómába. Továbbra is férfinak maszkírozva jegyzőként, egy másik változat szerint tanárként dolgozni kezdett. Bármi is volt a foglalkozása hamarosan híres ember lett belőle.
Diákok is csodálták az ékesszólását, filozófusok tisztelték bölcsességét, bíborosok figyeltek föl teológiai jártasságára és pápai udvaroncok szerették meg nagyvonalúsága miatt.
Amikor 855-ben meghalt IV. Leó pápa, Johannát egyhangú szavazással választották meg utódjává, és VIII. János néven a pápai trónra lépett.
Johanna/János egy híján mindenki előtt megőrizte nemének titkát, és az az egy okozta vesztét.
A szenvedélyes, de magányos asszony szeretőjévé fogadta az inasát és hamarosan teherbe is esett tőle. Nyilvános szülése és a csőcselék azonnali bosszúja után, sebtiben beiktatták az új pápát, III. Benedeket. Az egyház történészei később 855-re tették vissza uralkodása kezdetét, hogy Johanna pápaságának még a nyomát is eltüntessék.
Amikor a következő János nevű pápa 15 évvel később, 872-ben trónra lépett, nem IX., hanem VIII. János néven iktatták be méltóságába.
A történészek a nőpápára való első utalást egy XIII. századi francia dominikánus szerzetes, Etiene de Bourbon A Szentlélek hét ajándéka című művében találják. Az általa leírt történetet egy másik, XIII. századi dominikánus, a lengyel Troppaui Márton is beépítette Pápák és császárok krónikája című, széles körben olvasott művében.
A nőpápa Johanna történetének hívői bizonyítékként említik a pápai menet drámai megtorpanásának helyén, a Colosseum és a Szent Kelemen-templom közti sikátorban található anya-gyermek szobrot.
A későbbi körmenetek elkerülték ezt a helyet, éppen a szégyen miatt, amit Johanna hozott a pápaság intézményére. Asienai katedrálisban, a pápai mellszobrok között több, mint kétszáz éviglátható volt egy szobor ezzel a felirattal: VIII. János pápa, egy nő Angliából"; a XVI. Századi VIII. Kelemen pápa rendeletére a szobrot „Zakariás pápa" névre keresztelték át.
A história talán legbizarrabb bizonyítéka azonban a lateráni Szent János-bazilikában látható Sela sterconaria, egy Lyukas ülőkéjű furcsa márvány karosszék.
A XI. század végétől a XVI. Századig állítólag ezt a trónt használták a pápai beiktatási szertartásokon. Hivatalba lépése előtt minden újdonsült pápát megkértek, hogy úgy üljön a székre, hogy egy orvosi vizsgálatnak módja legyen a jelölt nemét meghatározni.
A XVI-XVII. Század protestáns írói a pápaság elleni támadásaikhoz használták fel. Sajátos, hogy mégis egy kálvinista író, David Blondel intézte az első komoly támadást a meggyökeresedett, de valótlan mese ellen.
Az 1647-ben megjelent értekezésének hosszadalmas címe: Kötetlen elmélkedés arról a kérdésről: igaz-e, hogy egy nő ült a római pápai trónon.
A mai tudósok elvetik a nőpápa történetét. Álláspontjuk szerint nem megtörtént esemény, hanem a középkori pápaság öröksége - azé a zűrzavaros koré, melynek pápáiról sok minden elmondható, csak az nem, hogy szent életűek voltak, és nincs az a gonoszság, amit el ne hihetnénk róluk. Ami pedig a lyukas trónszéket illeti, valószínűleg ókori római emlék, a város valamelyik közfürdőjében állhatott.
A pápaság női regimentje
A középkor folyamán, de különösen a X. században, amikor Johanna, a nőpápa története is keletkezett, a római patricius-családok asszonyainak hihetetlenül nagy hatalma volt a pápai udvar felett. Számos pápa nyíltan szeretőt tartott, bár a megtévedt pápák törvénytelen utódaikat képmutatóan unokahúguknak és unokaöccsüknek nevezték. Anyáiknak olykor sikerült a pápa „unokaöccs"-ét Szent Péter trónjára segíteniük, úgyhogy volt oly idő, amikor az a szólás járta, hogy a pápaságot egy regiment nő kormányozza.
Az egyik leghírhedtebb ilyen nő Marozia volt, egy római szenátor lánya. Tizenőt évesen III. Sergius pápa szeretője lett, és egy fiút szült neki. Sergius 911-ben meghalt, a gyermek akkor csak hatéves volt. Marozia azonban kivárta az alkalmas pillanatot, és feleségül ment Alberichez, Toszkána grófjához, és egy második fiút szült, akinek neve szintén Alberic lett. 931-ben első Sergiustól való fia, mindössze 25 évesen, XI. János néven a pápai trónra került. Férje halála után Marozia a sógorához, Hugo de Provence-hoz ment feleségül. A pápa maga celebrálta anyja második esküvőjét. A mennyegzői lakomán az ifjú Alberic összeveszett újdonsült mostohaapjával.
A viszálykodás egészen odáig fajult, hogy Alberic kiűzte Hugót a városból, Maroziát és XI. János pápát pedig börtönbe záratta. A pápa néhány éven belül meghalt, de Marozia megérte, hogy Alberic fiát, az Ő unokáját, XII. János néven pápává koronázzák.
A „rekordot" azonban a mintegy 500 évvel később élt VI. Sándor pápa tartja, aki legalább négy törvénytelen gyermekét ismerte el, és egyikükből, Cesare Borgiából bíborost is csinált.
Árpádházi Szent Margit élete
ÁRPÁDHÁZI SZENT MARGIT
*Klissza (Dalmácia), 1242. + Margitsziget, 1270. január 18.
Atyja IV. Béla király, Szent Erzsébet testvére, anyja Laszkárisz Mária bizánci hercegnő volt. Margitot még a szíve alatt hordozta édesanyja, amikor a tatárok Batu kán vezetésével, 1241-ben Wahlstattnál megsemmisítették a németek és lengyelek egyesült seregét, majd a vértől és a győzelmi mámortól megittasodva betörtek Magyarországra. Béla király megkísérelte föltartóztatni őket a Sajónál, de borzalmas vereséget szenvedett, s Dalmáciába kellett menekülnie. A szülők végső szükségükben a születendő gyermeket Istennek ajánlották. És a lehetetlen megtörtént: messze Belső-Ázsiában meghalt a nagykán, s Batu a Duna-Tisza táján meghódított hatalmas területeket hátrahagyva, összegyűjtötte lovasait, és sietve távozott kelet felé, hogy le ne késsen az osztozkodásról.
Béla és Mária nem vonakodott fogadalmát teljesíteni: amikor Margit hároméves lett, átadták a domonkos nővéreknek Veszprémben.
A domonkosok rendi családja, amelyben Margit felnövekedett, még csak néhány évtizede létezett. Még telítve volt az első buzgalom frissességével és töretlenségével. Amíg a prédikáló testvérek bejárták Spanyolországot, Dél-Franciaországot és Észak-Olaszországot, tanítottak, koldultak, eretnekekkel vitatkoztak, addig a Szent Domonkos szabályait követő női kolostorok a belső, misztikus jámborság őrhelyei voltak. Szűz Mária bensőséges szeretete, a szenvedő Megváltó iránti nagy odaadás, valamint a megalkuvás nélküli vezeklő szellem voltak lelkiségük jellegzetes vonásai. A vezeklés mindenekelőtt a szeretet önfeláldozó tetteiben, betegek gondozásában, bélpoklosok ápolásában nyilvánult meg.
Ebben a szellemben nőtt fel Margit. Béla király, leánya részére új kolostort építtetett a Duna egyik szigetén (Nyulak szigete, ma Margitsziget), Buda közelében. Itt tett fogadalmat Margit 1254-ben. Különböző kijelentései értésünkre adják, hogy a tizenkét éves leány tudta, mit tesz, amikor letette fogadalmát Humbert rendfőnök előtt.
Isten kétszer is nagyszerű lehetőséget adott neki arra, hogy az egész világ előtt bebizonyítsa: ő teljesen szabadon és szívének teljes odaadásával szentelte magát az Úrnak. Kétszer is lett volna rá lehetősége, hogy Rómától felmentést kérjen a fogadalma alól. Atyja ugyanis kétszer is fölkereste a kolostorban házassági ajánlattal, mindkét alkalommal biztosítva őt arról, hogy a fölmentést Róma minden bizonnyal meg fogja adni, hiszen a kilátásba helyezett házasságok igen nagy politikai előnyökkel járnának. Az első kérő a lengyel király volt, a második Ottokár cseh király. Margit mindkettőt határozottan visszautasította. Ottokárral azonban -- atyja sürgető kérésére -- egy bemutatkozás erejéig találkozott. A cseh király a találkozás után tudatta vele, hogy szépsége a rendi ruha ellenére is elbűvölte. Margit erre meglehetős fölháborodással azt mondta a nővéreknek: inkább levágatja az orrát, hogysem még egyszer ilyen hűtlenségnek kitegye magát. Atyját pedig emlékeztette arra, hogy ő ajánlotta föl egykor Istennek, és a cseh királyság összes kincsével és dicsőségével együtt siralmas látvány ahhoz az országhoz képest, melyet az ég és föld Királya ajánl neki, aki az ő jegyese egyszer s mindenkorra.
Szentté avatási aktái megmaradtak, s nővér- és kortársainak, élete tanúinak sok értékes és hitelt érdemlő vallomását is tartalmazzák.
Értésünkre adják, hogy Margit számára magától értetődő volt a szabályok szigorú megtartása, a kemény önsanyargatás, s a legnyomorúságosabb, utálatot gerjesztő betegek szolgálatában való hősies kitartás. Nagyon gyorsan és erélyesen leszoktatta nővértársait arról, hogy benne bármi módon is a királylányt tiszteljék. Egy szolgáló, akit csodával határos módon mentett meg a megfulladástól, a szentté avatási akták szerint így tanúskodott: ,,Margit jó és szent volt, mindnyájunk példaképe. Alázatosabb volt, mint mi, szolgálóleányok.''
Életének alapszabálya egészen egyszerűen hangzik, de a három egyszerű tétel az evangélium egész tökéletességét magában foglalja:
- Istent szeretni,
- magamat megvetni,
- senkit meg nem utálni, senkit meg nem ítélni.
Isten rendkívüli imameghallgatásokkal és csodákkal jutalmazta odaadását.
Margit bírta a jövendölés adományát is. Bizonyított példa, hogy atyjának II. Osztrák Frigyessel Stájerországért folytatott harcában a győzelmet előre megmondotta. Nyilvánvalóan a fátyol alatt is IV. Béla odaadó leánya maradt. Nem hagyta ugyan politikai érdekből férjhez adatni magát, de az utolsó nagy Árpád-házi uralkodó messzemenő terveivel és erőfeszítéseivel szoros kapcsolatban volt. Talán ebben a kapcsolatban és közös felelősségben látta életének igazi értelmét. És ez az elhivatottság olyan vezeklő életre ösztökélte, ami ma nekünk szinte öngyilkosságnak tűnik.
Egykor Istennek ajándékozták, mivel atyja azt hitte, ezáltal kieszközölheti Magyarország megszabadulását a tatároktól. Amikor Margit elég idős volt ahhoz, hogy önmaga felől szabadon döntsön, megerősítette ezt a fölajánlást. Remélte, hogy Isten elfogadja őt, mint elfogadta valamikor Krisztus áldozatát, akinek haláláról ezt mondja az Írás: jobb, ha egy ember hal meg, mint hogy az egész nép elvesszen.
Huszonnyolc éves korában halt meg, szeretettől és vezekléstől elemésztve.
Halála óráját derűs arccal előre megmondotta a nővéreknek. Boldoggá avatási perét sohasem fejezték be, de tiszteletét 1789-ben hivatalosan is engedélyezték. 1943-ban avatták szentté.
Életét az 1300-as évek elején írták meg, s Ráskay Lea domonkos apáca másolatában maradt ránk egy 1510 körüli kódexben. Az alábbiakban ebből közlünk néhány részletet:
,,Mert eloszlott vala néminemű malaszt az ő orcájában és néminemű malasztos, megért erkölcs az ő tekintetében, úgy, hogy sem kemény beszédekkel, sem lágy beszédekkel nem láttatnék megváltoztatni... Gerjedez vala ez nemes szent szűz az isteni szerelemnek tüzével, és meggyulladván, imádkozék vala szüntelen, olyha minden közbevetés nélkül, úgy, hogy napnak első idejétől fogva az konventnek ebédének ideiglen szünetlen imádságban marad vala meg.
És mennyével felülmúl vala mindeneket nemességgel, annyéval inkább erőlködik vala magát megalázni ez nemességes szent szűz, magyeri királnak nemes leánya. Hetet tart vala az konyhán, főz vala az szororoknak, fazekat mos vala, tálakat mos vala, az halakat megfaragja (lepikkelyezi) nagy hidegségnek idején, úgyhogy az nagy jeges víznek hidegségétől ez gyenge szűznek az ő kezének bőre meghasadoz vala és a vér kijő vala az ő kezéből, és némikoron bekötik vala az ő kezét az ő nagy fájdalmáért. Az konyhát megsepri, fárd hord vala hátán, vizet merét vala és ő maga az konyhára viszi vala.
Éjjel fölkel és úgy hallgatja vala, ha valamely szoror nyög, és hozzámegyen, megkérdezi. Némelyeknek bort hevít, némelyeknek ruhát melegít, és odateszi, hol az betegnek fájdalma vala. Ha kedég valamely az szororok közül meghal vala, tehát ez szent szűz mindaddig el nem megyen az meghalt szorornak testétől, mígnem eltemettetik vala. Hanem az holttestnél imádkozik, és oly igen nagyon siratja, nagyobban hogynem mintha őneki testi atyjafia volt volna.
Esmég ez szent szűz vala mindenben szegénységnek szeretője és megtartója és igen szeret élni vala szegénységben. Őneki ruhája, kápája vala igen ő és megszakadozott, és foltos vala. És némikoron ez szent szűz az sárból veszen ki posztódarabokat, és azzal foltozza vala meg köntösét, kápáját.
Ez szent szűz eszében forgatja vala gyakorta és néha egyebekkel is beszéli vala az ő nemzetének, eleinek életüket és életöknek szentségét. Azaz: Szent István királnak életit... Szent Imre hercegnek is ő életit... Szent László királnak életit... Szent Erzsébet asszonynak, az ő szerelmes nénjének szentséges életit... Ilyenféle gondolatokban és szólásokban foglalja vala magát ez szent szűz, és nagy magas fohászkodásokat vonszon vala az ő szívének belső részéből, és kéré vala ez szenteknek esedezésüket, hogy az ő érdemüknek miatta és az isteni ajándoknak, malasztnak miatta érdemlene lenni az ő nyomuknak és érdemöknek követője.
Mikoron az ő nagy keserűségét látnák szororok, olyha őrajta könyörülvén, úgymondnak vala őneki:
- Mi tenéked benne?
- Mit gondolsz vele? Mire hogy minden történetért te tennen magadat gyötröd?
Tehát ez szentséges szűz Szent Margit asszony az ő szívének mélységéből vonszván nagy fohászkodást, ezenképpen felele:
- Az anyaszentegyház, minden hív kereszténynek anyja az ő drágalátos tagiban metéltetik és igen keményen gyötretik. És ti azt mondjátok énnekem:
- Mi tenéked benne? Nemde nem ő szült-e keresztvíznek miatta újonnan engemet, ti veletek öszve?!
- Nemde az ő leányai közül való vagyok-e én? Bizonnyal az vagyok!
Mikoron jutott vala ez szentséges szűz az ő betegségének tizenharmad napjára, egy szombat napon... meggyullada ez méltóságos szűz az mennyei jegyesnek szerelmében: kit kéván vala, kit szolgál vala, kit mindeneknek felette szeret vala, kinek szerelméért mind atyját, anyját és ez világi országnak birodalmát elhagyta vala. Az ő ártatlan lelkét, szentséges, méltóságos lelkét ajánlván az ő Teremtőjének, az ő édességes, kévánatos jegyesének, elnyugovék az Úrban.''
Forrás: http://www.katolikus.hu
Mária Magdaléna II. rész
A Mária Magdolna rejtély
II. rész
Valaki azt írta, méghozzá Mária Magdolna védelmében, magán a szóhasználaton kívül nincs arra szolgáló bizonyíték az írásokban, hogy kurtizán lett volna. Mivel valójában - a mitológiai írásokra jellemző módon - semmire sincs bizonyíték bennük, a megállapítás nem sokat segít az újraértékelésében. Leginkább annak hangsúlyozásával lehet revideálni Mária Magdolna személyét és szerepét, hogy a róla és Jézussal való kapcsolatáról szóló szájhagyományokat csupán 5-6 évtizeddel az állítólagos események után foglalták először össze, ami éppen elég mérlegelési időt és "szerkesztési" lehetőséget hagyott az egyházpolitika korabeli irányítóinak. Bár az írások hitele számos ponton kétségbe vonható, egyéb dokumentumok híján csupán rajtuk keresztül idézhetők személyiségükben fel a főszereplők, így Mária Magdolna is - természetesen a történelmi hűség igénye nélkül.
Georges de La Tour: Mária Magdaléna a füstölgő lánggal (c. 1636-1638)
A múlt századi rohamosan szekularizálódó világban a humán jellegű tudomány és ismeretterjesztés egyes számú kritériumává vált a történelmi hűség és hitelesség. (Számos az utóbbi évtizedekben megjelent kiadvány tanúsága szerint még a vallástudomány (liberális szárnya) is ebbe az irányba tendál.) A vallásos tömeg azonban továbbra sem igényli. Számára például a Mária Magdolna körüli nehezen áthatolható ködben minden szakadékot átível, minden kétséget elsimít, minden űrt kitölt a hit. Ha Mária mégsem a Magdala nevű halászfaluból származik - mivel ilyen nevű ókori helységet végül is nem sikerült lokalizálni -, akkor lehet hogy nagyot, kiemelkedőt, jelent az utóneve, afféle rangsorolásként. Hoppá! És ha mégsem a vétkeit nyilvánosan sirató prostituált, akkor főapostol volt és kicsit megkésve ugyan, de szentté kell avatni. Puff! Hirtelenjében csak egy hoppá és egy puff a sok közül.
A hit, mondhatnánk csodával határos módon képes évszázadok sok száz milliós tömegeit átlendíteni az efféle kínos dolgok szakadéka felett. Számukra az Újszövetség minden ellentmondásossága, naivitása, következetlensége és nyilvánvaló mitikus jellege ellenére is Isten szavát és akaratát közvetítő való igaz történet - maga a Bizonyosság. A racionális gondolatmenetű szekuláris humanista literátusnak viszont nem több, mint egy jelentős korszak hit terjesztő propagandája, amely tanulmányozásra, sokszor megfejtésre váró emberi viszonyok, hitvilágok, politikai mesterkedések, allegóriák és egyéni drámák különös kavalkádja.
Robert Eisenman Jézus nevezetes fivéréről, Jakabról és a korai kereszténység viharosan alakuló-formálódó éveiről írt monográfiájában felhívja a figyelmet arra, hogy számottevő különbség van a történelmi igazság és az irodalom között. „Az Evangélium írásai, mint a Pseudoclementine-ok is, irodalmi alkotások. Feltehetőleg rejtőzik bennük itt-ott egy szemernyi igazság, mint kavicsok a patakvíz felszíne alatt - és a történész feladata éppen az, hogy (ezt a parányi igazságot) felfedezze és kibogozza."
George Santayana szerint „A vallás az emberi tapasztalatnak az emberi képzelet általi interpretálása. (. . . ) Az a gondolat, hogy a vallás nem szimbolizmus, hanem maga az igazság és az élet szószerinti értelmezése, teljesen lehetetlen ötlet." Richard Cavendish szavaival, aki mind a pogány, mind pedig a keresztény mitológia kiváló ismerője, a mítoszok képzeletbeli tradíciók, amelyeknek a földről és az emberi életről alkotott igazságuk a saját környezetükben hitelesnek és mérvadónak számít, de ez az igazság nem szószerinti, nem történelmi és nem is tudományos.
Fred Gladstone Skinner azt írja, a francia felvilágosodás racionalistái kereken elutasították a mitológiát, mint babonaságot. Hozzá kell tenni, hogy az ész iránti hódolatukban a héber és keresztény szentírásokat is. Ez persze nem jelentette azt, hogy ne tanulmányozták vagy ne véleményezték volna. Tudás és ismeretek nélkül ugyanis lehetetlen bármit is a kritikai analízis valóságfeltáró módszerével elemezni és így - akár az isteneket is - érdemileg tagadni.
Nem véletlen, hogy az egyház évszázadokon keresztül elbátortalanította a híveket, sőt a rabszolgák millióit el is tiltotta a Biblia olvasásától, vagyis a meghirdetett "igazság" mérlegelésétől, az önálló értelmezés lehetőségétől. Ennek megfelelően a Jézus halálát követő időkben, majd további évszázadokon keresztül konspirációs hallgatásba burkolta az örökké kérdező, az ezoterikus tanítások mélységeit kutató Mária Magdolnát. Később, a XII-XIII. századtól kezdve példaképet keresve az alázatosan megtérő bűnös alakjában állította a nők, főleg a perditák és lányanyák elé, míg a XVI. század körül a megfeszítés tanújaként és a hit szerinti feltámadás hírnökeként kapott elismerést.
Fokozódó elismerése ellenére soha, semmilyen korban nem került vissza Lukácsnak a Máriáról és Mártáról (10:38-42) szóló fejezetében ábrázolt és az apokrif írások szerinti kiemelt pozíciójába. Még a mai emancipált világban sem akar úgy gondolni rá a hívő világ, mint bizalmas meghittségben Jézus lábához kuporodó, teljes énjével azonosuló asszonyra, aki lelki és szellemi társként a jézusi tanítások értője, saját jogán a vallási szertartások ministránsa és az új hit lelkes prédikátora.
A Vatikán álláspontja a mai napig is az , hogy a nők azért nem lehetnek papok, mert Jézus kizárólag férfi tanítványokat gyűjtött maga köré Isten szolgálatára rendelve. Mária Magdolna személye ennek a legnyilvánvalóbb cáfolata. Rá hivatkozva az egyházi életben aktivizálódni akaró katolikus nők régen megostromolhatták volna a Vatikán falait. A személye hatásos szimbólumává válhatna egy XXI. századi egyházi reformmozgalomnak.
SZEREPCSERE
A hittanórán tanultakból úgy tűnik, de a pulpitusról se hangzik másképp, mintha Jézus halála után a Közel-Keleten rohamosan egyeduralkodóvá lett volna a kereszténység, majd ripsz-ropsz meghódította volna az egész világot. Valójában azonban a Jézus halálát követő években, sőt évszázadokban állandó vallási (és velük kulturális) harcok folytak a Közel-Keleten: a zsidókeresztény ellentét, a zsidóságon belüli megosztottság, a hellénizmus és a mitraizmus „ártalmas és veszélyes" befolyása elleni küzdelem, illetve a keresztény szekták közt kiéleződő vallási viszálykodások késztették a rémült egyházatyákat olyan drasztikus beavatkozásokra, mint az Evangéliumok megcsonkítása, többszöri átdolgozása, némi toldás-foldása, sőt némely korai keresztény írások teljes megsemmisítése.
„Készen állunk arra is, hogy minden engedetlenséget megtoroljunk" utal Pál apostol mindezek tetejébe az egyházon belüli bomlasztó ellentétekre. Az említettek miatt (és az Istennő pótlási szándékával) került sor a pogány önállóságot, tudásvágyat és az Isten előtti egyenjogúságot megtestesítő Mária Magdolna, valamint a passzív alárendeltséget, szűzies tisztaságot és szellemi érdektelenséget jelképező Mária szerepének felcserélésére is, aminek következtében utólag felértékelték Jézus anyjának a fia életében és sorsában játszott jelentőségét.
Az Ószövetséget olvasva nyilvánvaló, hogy a zsidó főpapok az istenek közül az Ég Királynőjét tartották a legnagyobb veszélynek a legfőbb istenné előléptetett Jahve és egyben a saját patriarchális rendszerükre nézve. „A biblia maga regisztrálja, hogy bárki a héberek közül, aki az Ég Királynőjének és Baáljának ősi vallását merte gyakorolni, kíméletlen vallási üldözés áldozata lett." írja a művészettörténész egyetemi tanár Merlin Stone. Nem lehetetlen, sőt nagyon is valószínű, hogy a korai keresztény egyházatyák szintén az Istennő vonzóerejétől és széleskörű, bár dicső múltjához képest egyre gyengülő befolyásától rettegtek a leginkább. Ennek esett áldozatul Mária Magdolna is.
Hogy mi köze az Istennőhöz Mária Magdolnának? Több, mint felszínesen olvasva gondolnánk. Az evangéliumok egyes szakaszait és néhány, a cenzúrát elkerülő sorát a manicheizmus írásaival, az Egyiptomban talált apokrif iratokkal és az akkori bonyolult korképpel összevetve az a kép rajzolódik ki, Mária Magdolna Jézussal való találkozása előtt minden valószínűséggel kadesa, vagyis az Astarte-Asera-Anahita kultusz, esetleg a hasonlóképpen népszerű Ízisz kultusz felszentelt papnője lehetett. Megbotránkozás és elfogultság helyett érdemes mindjárt kezdetben a lehetőség oldaláról vizsgálni a feltevést. Miért is ne? Konkrét adatok hiányában végül is minden hipotézisnek egyenlő esélyei vannak.
SZENT SZAJHÁK?!?
A keresztény vallás tiltja más vallások megismerését, ezért a Bibliát és a vallástörténeti vagy valláselemző munkákat olvasó híveknek fogalmuk sincs róla, hogy mikor szent szajhákról vagy rituális prostituáltakról olvasnak, mit is értsenek ezeken a fogalmakon. Mivel nyilvánvaló, hogy a szókapcsolatok oximoronok - mint az egy Istenben három személy, vagy a szűzen szülés - a hitük megkísértése miatt állandóan aggódók szeme sietve-menekülve átugorja őket, egyetlen pillanatot se vesztegetve a megfejtésükre. A hit áthatolhatatlan védelmi páncélja a tudásvágy elfojtása, az elszánt tudni nem akarás.
Akiknek a Biblia némelyik fejezetét olvasva automatikusan a Rákóczi-tér lányaira gondol - és ne feledjük, valami ilyesmi volt vele a cél -, azok kellőképpen megbotránkozva továbblapoznak. Hogy is vehetett Ozeás próféta feleségül egy szajhát? Hogy akarhatott ráadásul gyerekeket tőle? És mit kezdjen a hívő lélek ezekkel a sorokkal? „ . . . ha lányaitok paráználkodnak, és jegyeseitek házasságot törnek, nem büntetem meg leányaitokat, amiért paráználkodnak, sem jegyeseiteket azért, hogy hűtlenek, hisz (a férfiak) maguk is a cédákat keresik és pogány papnőkkel mutatnak be áldozatot." (Ozeás 4:13-14)
A férfiak maguk is a cédákat keresik. Mindenesetre aligha lesz olyan a biblianyálazók közül, aki feltételezi vagy konkrétan tudja, hogy a fordítások során szándékosan választott becsmérlő szavaknak - szajha és céda - az eredeti szövegekben vallással kapcsolatos szakrális értelmezése volt. Méghozzá a világ legősibb, a szexuális egyesülés révén örök életet ígérő Istennő vallásával kapcsolatban.
Egy kiváló vallástörténész, Karen Armstrong megfogalmazása szerint az egység és harmónia megdicsőülését, melyet a nemek egybekelése jelképezett, rituális közösüléssel ünnepelték az Ókori Kánaánban, a későbbi Szír-Palesztinában. Az istenek utánzásával az emberek részt vállaltak a terméketlenség elleni küzdelemben, melyet az égiek a világ gyarapodása és termékenysége érdekében folytattak. Ebben a küzdelemben Mezopotámiától Arábiáig, Szíriától Hellász földjéig és Núbiától Cipruson át Ugaritig az Ég Királynője vitte a vezető szerepet, bár más és más néven és gyakran a helyi társadalmi és kulturális igényekhez alakított személyiséggel.
A papnők, akik évezredeken keresztül követték az istennő-hit ősi szakrális rítusait és szokásait, az eredeti értelemben felszentelt asszonyoknak neveztettek, a gyermekeiket pedig isteni származásúnak tekintették, és többnyire kiváltságos helyzetet élveztek. Nor Hall a szabad, független nő archetípusát elemezve azt írja, "Létezik egy rendkívüli vonzerő az önálló természethez, amely nem tűri a (megbecstelenítésnek tartott) kisajátítást. Ezek az istennők nem állítják, hogy nem adják magukat szexuálisan, hanem azt, hogy nem szerezhetők meg (önkényesen) és nem birtokolhatók egy másik lény által."
Az Istennőt példaképnek tekintve és a hajdani matriarchális társadalmi- és jogi rendet idézve az ókori papnők és hívek ragaszkodtak a szexuális kapcsolatteremtés indítványozási jogához és az anyaság önkéntes vállalásához. A Biblia fordítók és az elmúlt két évszázad Biblia elemző szakirodalma viszont a lejáratás szándékával rituális prostituáltként vagy szent szajhaként nevezte őket.
Merlin Stone Mikor az Isten asszony volt című tanulmánykötetében dühösen kifakadt ez ellen az értelmi hamisítás ellen: "Azon túlmenően, hogy a kadistu (kadesa) szó prostitultként való fordítása megszentségteleníti azt, amit valamikor szentnek tartottak, a szó társadalmi implikációjával és (általánosan) elfogadott értelmezésével való visszaélés etnocentrikus elfogultságra vall. Ezen túlmenően az olvasót a kor vallási hiedelmeinek és társadalmi felépítésének félreértésére készteti." Máshol azt mondja, a kadistu szónak prostituáltként való szakirodalmi használata a szakirodalomban hiányos teológiai és társadalmi ismereteknek is bizonyítéka.
Természetesen ez részben lehet a skolasztikusok kínos melléfogása is, de sokkal inkább a lényegre tapint Stone azzal, hogy a pogány Istennő és hajdani követői szándékos becsmérlését etnocentrikus elfogultságnak ítéli. Nehéz lenne az elmúlt évszázad közel-keleti politikai helyzetétől függetleníteni a kánaáni ősvallás - mai szemmel értelmetlennek tűnő - megvetésének és indokolatlan lejáratásának további rendületlen folytatását.
Robert Graves szerint - akit ugyancsak meglepett az Istennőhöz fűződő teológia, rítusok és szokások homogenitása szerte az ókori világban - azt írta, „A Nagy Istennőt mindenhol hallhatatlannak tartották, öröknek és mindentudónak". Na persze semmi sem örökké „örök", legkevésbé az emberi koncepciók. Így történhetett meg, hogy az Istennő haldoklása során eljött az az idő, mikor a zsidó főpapok átruházták ezeket a címeket a hegyormok antropomorfikus istenéből előléptetett Jahvéra - így lett ő is hallhatatlan, mindentudó és igen, örökkévaló.
AZ ÉG ÉKES ÉKE
Az évezredek során a mediterrán (görög és római, eredetileg föníciai) Astarte vallásában csak úgy, mint az Istennő számos más néven való imádása során - Istár (sumér-szumir és babiloni), Anahita (szkíta), Astoret (bibliai), Ashera és Anat (kánaáni-ugariti), Ízisz és Hator (egyiptomi), Al Lat (arábiai)(*1) - mind női, mind pedig férfi hívei folyamatosan követték a liturgiát és a megújulást-termékenységet biztosító szexuális rítust. Hódolói számára az Istennő hatalma joggal tűnt időben és térben egyaránt végtelennek.
Az ókori Mezopotámiában az Istennőt Istárként - szumir (sumér) nyelven Innin (Eanna) - a termékenység és szerelem istennőjének tartották, és az Esthajnal csillaggal való azonosítása révén (Rákos Sándor gyönyörű fordításában) az „ég ékes éke" címet viselte, míg a „pillantása fény" volt. A tiszteletére emelt zikkurat - amely egyben kulturális és gazdasági központként is szolgált - Uruk városának több száz védőbástyája fölé magasodott. Nem véletlen, hogy az írás legősibb példányainak egyikét (Erechben) szintén az Ég Királynőjének templomában fedezték fel.
Hol voltak még, hol is azokban a dicsőséges időkben a későbbi vetélytársak, a vulkánistenből felkapaszkodó, állandóan megtorlást forraló törzsi isten, Jahve, vagy ellentéteként a gnosztikusok és más keresztények atyaian megbocsátó (bár ősi pogány módra fiától véráldozatot követelő) Istene?
Az istennő-kultusz társadalom formáló és kulturális szerepének ismeretében nyilvánvaló, hogy amennyiben Mária Magdolna fiatal korában az Istennő alkalmi szolgálólányaként vagy felszentelt papnőjeként szolgált, tiszteletre méltó, nemes tradíciót követett. Érdemes felidézni, hogy a Gilgames-eposz első táblája szerint a vad férfiember az Istennő papnőinek közbenjárásával ismerkedett meg a humán érzelmekkel, a szenvedéllyel, az igaz barátság, az empátia és a hűség erényével. Enkidu Istár térítő papnőjén keresztül a városba kerülve találkozott a magasabb rendű közösségi élettel, az építő és díszítő művészettel és a természet erőitől védett, kifinomult életmóddal.
Ez a nemesítő és civilizáló szerepkör későbbi korokon át is jellemezte az Istennő szolgálólányait. Az Istennő hajdani teológusai, papnői és jósnői nem csak magas szintű intuitív készségük, hanem tanultságuk és tájékozottságuk, fejlett analitikus és szintetizáló képességük miatt is voltak az antik világban uralkodók és hadvezérek tanácsadói, írnokok, művészek, kincstárnokok és városállamok megbecsült bírái és magisztrátusai.
Ha azokban az időkben az Istennő választottjaiként ég és föld közötti közvetítőként tisztelték is őket, ma nyilvánvaló kell legyen, hogy személyes tudásuk és tehetségük alapján töltötték be tisztelet övezte pozíciójukat. „Az intellektuális kíváncsiság és a logika pogány." emlékeztet a sokszor ignoranciából alábecsült régmúltra Camille Paglia.
Az apokrif iratok tanúsága szerint Mária Magdolna a beavatottakhoz szóló ezoterikus tanok értelmezésében előbbre járt a férfi tanítványoknál, míg tudásvágyban felülmúlta őket - lévén méltó szellemi partnere Jézusnak. A Fülöp evangélium szerint Mária Magdolna Jézus legintimebb társa, hitvese volt, a mennyei bölcsesség jelképe, akit Jézus gyakori dícséretével a többiek fölé emelt, mivel ". . . olyan nőként beszél, aki mindent tud."
SZIMBÓLUMOK ÉS ÁRNYAK
Kevesen tudják, hogy Izrael se volt kivétel a világmindenséget teremtő Istennő befolyása alól. Az Ószövetség szerint egy jeruzsálemi kadistu szőtte a fa faragványként megjelenített Istennő fátylát és ruháját, és ez korántsem tette boldoggá a Biblia egyes szerzőit. Roland De Vaux Ősi Izrael című munkájában szintén utal rá, hogy a termékenységet biztosító szexuális hagyományok jellemzői voltak a kánaáni templomoknak. Az izraeli asszonyok a héber próféták és törzsi vezetők időnként felerősödő tiltakozásának, de a törvényeiknek is fittyet hányva hódoltak a faji, bőrszín szerinti, társadalmi és nembeli kirekesztést nem ismerő Istennőnek, még Júdea földjén is.
Bár a jeruzsálemi fő templom Jahvének volt szentelve, és utólag úgy is tüntetik fel, mintha mindig egyeduralkodóként fogadta volna az áldozatokat, valójában az Istennőnek hódoló szexuális rítusok, szokások és áldozat bemutatások a zsidó vallási szertartások részeként tovább éltek, akárcsak Tammúz keserves siratása. A legendás hírű Bölcs Salamon, Dávid (állítólagos) utódja, aki az írások szerint templomot emeltetett Jahvénak, a templom közvetlen környékét különböző istenek és istennők oltáraival, bálványaival és kegyhelyeivel népesítette be. A fiának tartott Rehoboam uralkodása alatt is a templomi szertartások szerves része volt Ashera rítusa.
„A héberek, bár formálisan ellenezték a kánaáni vallást, valójában átörökítették jellemző vonásait" állítja Fred Gladstone Skinner Az ősi Közel-Kelet mítoszai és legendái című könyvében. "A héber mitikus tradíciók mintegy folytatását jelentik az ugariti-kánaáni vallási előzményeknek." Vern Bullough vélekedése szerint a héber írások egy része a babiloni hiedelmeken alapszik, a keresztény írások viszont nem csak a judaizmust használták forrásként, hanem a zoroasztrizmust, Ízisz és Ozírisz vallását és a pogány görög filozófiai tradíciókat is. Mária Magdolna független, vagyonos nőként, Istár, Ízisz vagy Artemisz papnőjeként illetve híveként könnyebben kerülhetett Jézus közvetlen körébe, és később könnyebben azonosulhatott a görög, egyiptomi, iráni és indiai hatásokat is felölelő keresztény tanításokkal, mintha vallását hűségesen gyakorló zsidó nő lett volna.
R. E. Witt Ízisz a görög-római világban című művében azt írja, Pál apostol az Ízisz és Artemisz istennők imádatát tartotta a legnagyobb veszélynek a zsenge kereszténységre nézve. „Pál tudta, hogy (Artemisz-Ízisz személyében) ott volt egy veszélyes rivális." Ha másban nem is, ebben teljesen egyetértett a zsidó főpapokkal.
Hosszadalmas szinkretizációs folyamat eredményeként Jahvénak sikerült a kánaáni isteneket, Él és Baál isteneket magába olvasztani - egy ideig Jahve-Baálként is utaltak rá az ótestamentumi írások - és átvette az egyiptomi-szudáni főisten, Ámon isten jellegzetes tulajdonságait is - így lett mindenhol jelenlévő, de rejtett és láthatatlan szellemi lény. Ahogy Llewelyn Pows írta 1930-ban, istenek és emberek, csak szimbólumok és árnyak vagyunk mindannyian.
Nem volt azonban véletlen, hogy Jahve sokkal féltékenyebb volt az Istennőre, mint akármelyik férfi vetélytársára, ugyanis hosszú évszázadokon keresztül sorozatosan kudarcot vallott Astarté-Asera trónfosztásának kísérletével. Bármilyen átokkal és fenyegetéssel próbálta választott népét távol tartani tőle, újra meg újra visszatértek hozzá. Valójában hosszú ideig társistenként kellett elfogadnia az Istennőt, aki a maga életet adó, genetikai folytonosságot biztosító szexuális tradíciói révén sokkal befolyásosabb volt nála nemcsak Jeruzsálemben, de Bethel, Gilgal és Beersheba szentélyeiben és a híres zarándok város Siló (Shiloh) főtemplomában is.
A legrégibb hiedelmek egyike volt, hogy „Jahve és az ő Aserája" valamikor egy pár voltak. Erre a vegyes házasságra azonban az idő múlásával sokan, főleg a zsidó főpapok köreiből nem akartak emlékezni és végül sikerült is a feledés homályába tuszkolni. Az ószövetségi írások azonban még sorozatos cenzúrázás ellenére is megőriztek egyes „kellemetlen" emlékeket az Istennő hajdani népszerűségéből: „Nem látod, mit művelnek Júda városaiban és Jeruzsálem utcáin? A gyerekek fát gyűjtögetnek, az apák tüzet raknak, az asszonyok meg tésztát dagasztanak, hogy kalácsot süssenek az Ég Királynőjének; az idegen isteneknek italáldozatot mutatnak be, s ezt mind az én bosszantásomra."
A Királyok II. könyvében olvasható, hogy Jahve teljesen kikelt magából, mikor Júdea királya, Manasszesz szobrot állítatott az Istennő tiszteletére, méghozzá az ő templomában, az ő kőoltára mellé! Nem csak fogadkozott akkor, hogy leszámol a kétes hűségű Júdeával és Jeruzsálemmel, hanem meg is tette. Mégsem tudta egyeduralkodóként elfogadtatni magát. Mikor szigorúan betiltotta az Istennő imádatát, „Nem ültethettek semmilyen fát aseraként (bálványként) az Úr oltára mellé", voltak, akik odafigyeltek rá, mások viszont, mint Émon, Hezekia, vagy az utóbbi fia Manassze, aki 55 évig uralkodott, semmibe vették.
AZ ISTENNŐ HALÁLA
A zsidóság Jahvéval párhuzamosan Aserának, Démétérnek és Istárnak hódolt Szíria-Palesztinában, Júdeában és Anatóliában, míg Ízisz, Démétér, Perszephoné és Artemisz istennőnek Egyiptomban, Etiópiában és a görög-római birodalomban.
Az i. e. IV. századtól a görög racionalizmus térhódításának hatására a művelt pogányok, de az asszimilálódott zsidók közül is néhányan nem a vallásban keresték a megvilágosodást, hanem a filozófiában, Platón és Püthagorasz tanaiban. Ennek hatására, Karen Armstrong szerint „A görög-római kultúrkörben sokan érezték úgy, hogy a Biblia meggondolatlan, heves vérmérsékletű Istene nemigen méltó a tiszteletükre."
Szintén ő írja, hogy egy római püspök, „Marcion (i. u. 100-165) irtózott a zsidó iratokban leírt kegyetlen, durva istentől, aki egész népeket irtott ki igazságot kereső indulatában. . . . Jézus ellenben rávilágított, hogy létezik egy másik Isten is, akit a zsidó iratok sohasem említettek. A másik Isten 'békés, szelíd, egyszerűen jó és nemes'. Alapvetően különbözik tehát a világ könyörtelenül igazságosztó teremtőjétől."(*2) A különbözőség oka leginkább arra vezethető vissza, hogy a Jézus által hirdetett Isten előrelátóan és szükségszerűen magába olvasztotta a halálraítélt Istennő erényeit.
Ez az új, „anyaibb", elnéző, védelmező és jóságos istenalak volt hivatott és képes arra, hogy lerövidítse az Istennő haláltusáját, majd a helyébe lépve kiterjessze a saját hatalmát. Mária Magdolna idejében azonban - mikor egy zelótizmusáról ismert apostol, Pál élesen kikelt az Efezuszi templom bűnös tradíciói ellen - még széles körben élő hagyomány volt a Közel-Keleten és Kis-Ázsiában az Ég Királynőjét magasztaló áldozat és rítus.
A férfi istenek hatalmának megszilárdításával párhuzamosan zajló Istennőellenes hadjárat, és vele a kétségek, bizonytalanság és az elidegenedés nemzedékeknek okozott lelki válságot és gyötrelmes pszichológia problémákat. Ugyanígy az új isteneknek tett hűségeskük sorozatos megszegése, a „bálványokhoz" való vissza-visszatérés kínzó bűntudata is.
Feltehetőleg - és miért is ne tételezhetnénk fel? - éppen ez a komplex lelki trauma, jelképesen 7 gonosz démon gyötörhette Mária Magdolnát Jézussal való kezdeti kapcsolata során. Súlyos lelkiismereti válságot okozhatott neki a kettős kötődés, az Istennőhöz való ragaszkodása párhuzamosan a Jézushoz és tanaihoz való ellenállhatatlan vonzódásával. Nem kevesebb belső vívódást és könnyeket okozhatott neki az „Ember fiának" való, teljes önfeladást megkövetelő elígérkezése sem.
(Nem biztos, hogy egy gyakorlatias, szilárdan maga lábán álló, intellektuális beállítottságú egyéniség könnyebben dönt lelki válság idején a többnyire ösztönösen és önállótlanul sodródóknál. Hogy egy huszadik századi példát említsünk, a szabadgondolkodóvá vált nagyhírű matematika-filozófia professzornak és sikeres publicistának, Bertrand Russelnek saját bevallása szerint 8 évnyi lelki küzdelembe tellett, míg végleg el tudott szakadni nevelése során kapott keresztény hitétől.)
Ha valaki Jézust egyszerű, intuitív, képzetlen vándorprédikátornak és ügyes szemfényvesztőnek tartja, akiből a maga korában 12 volt egy tucat, annál talán érthető az a feltételezés, hogy egy kulturálatlan, a saját bűntudatába gubancolódott utcalány csapódott közvetlen köreihez és sajátította ki érzéki odaadásával.
Aki viszont művelt, korának vallásfilozófiai irányzatait ismerő és szinkretizáló, egyszersmind társadalmának korlátjain és vallási ortodoxiáján felülemelkedő bölcs tanítónak véli Jézust, az sorsdöntő kapcsolatában érzéki vonzódáson és lelki rokonságon kívül intellektuális igényt is feltételez nála. Olyan asszonyt képzel mellé, aki nem csak követője, hanem társa is a térítő munkában, vallásfilozófiai elmélkedésekben, politikai állásfoglalásban, amellett hogy hűséges támasza gyötrelmes küldetésérzetének megvalósításában.
Mária Magdolna fel tudta mérni Jézus áldozatvállalásának valódi jelentőségét - a korábban idézett evangéliumi epizód szerint sírva, de egyszersmind pazarlóan kényeztetve -, és állhatatosan mellette maradt, akkor is, mikor a férfi tanítványok mind cserbenhagyták.